Részelet 2.0.... :)

A megígért újabb részlet... :)

                            Folytatás... Blanche elemelkedik a földről és már a levegőben úszunk, akárcsak a madarak az égen. Fantasztikus érzés. Ilyenkor az idő is lelassul és ami igazából pár másodperc az itt, lóháton akár egy percnek is tűnhet. Ilyenkor a legjobb a nézők, a szurkolók arcát nézni. Az a csodálkozás, ami megjelenik az arcukon, és ahogy izgulnak érted, akár ismernek, akár nem. Ez leírhatatlan érzés. Nem tudom, miért van ez így, de ez akkor is igaz és kész. Az akadály fölött járva lehet nézelődni, bámészkodni, hátha látsz egy-egy ismerőst a sorokban, de eljön az idő, amikor landolni kell, vagyis újra a földön járni. És most az én, vagyis a mi időnk is eljött. Kissé hátra dőlök, hogy kontrolláljam Blanche földet érését. És a meredek oxert sikeresen vesszük, minden rúd a helyén marad, még Blanche patája se ért hozzá a rudakhoz. Tökéletes ugrás! Ennél szebbet nem is kívánhattam volna utolsó ugrásnak. Míg ezen elmélkedem, addig megszólal a győzedelmi zene, vagyis minden hibátlanul teljesítő versenyzőnél felcsendül egy ismert szám. Nekem a Pet Shop Boystól a Go West jutott. Amikor felcsendült az első sor: (Go West) Life is peaceful there (Go West) In the open air (Go West) Where the skies are blue (Go West) This is what we’re gonna do… A közönség együtt énekeli ezt a számot, elvégre is Németországban van ez a verseny. A hangulat miatt extázisba estem. Hírtelen, azt sem tudom, hogy hol vagyok. A győzelem még nem tudatosult bennem, de Carte Blanche nyakát jól megveregetem, mert fantasztikusan ment ma és megérdemli a dicséretet. A levegőbe bokszolok egyet, hogy ezzel fejezzem ki az örömemet. Kinézek a pálya bejárata felé – míg az utolsó körömet vágtázom levezetésként – ahol az istálló tulajdonosa, Maxime Alexander áll. Ugyan olyan mosoly van az ő arcán is, mint az enyémen és az egész csapatén. Látom a büszkeséget a szemében.